Felköpködött szégyen

Itt már nem lehet „nincs tovább",

az a nyerő, ki a más útját járja.

Megtervezve születnek száz csodák,

miknek, klónozva, ott pompázik párja.

Várakozásból gyúrunk holnapot,

És a mára vágyból borítunk fátylat,

az éhezőkre írjuk: jóllakott,

mert a valóság ránkzúdított látszat.

Érdektéglákból húzzuk a falat,

hajbókol bennünk minden akarat,

hisz a gyakorlat nekünk is csak elvi.

Imádkozunk. Ott fenn a tágas égen,

ha visszahull a felköpködött szégyen,

legyen erőnk a szégyent elviselni.

Pulzálva félsorok között

Harcaimban rosszarcú angyal,

                                   az indulat vezet.

Találkozom néha magammal,

                                   de nem nyújtok kezet.

Van, hogy politikára vágyom,

                                   az ágycsaták alatt.

Hol meg szerelem-dúlta ágyon

                                   fogom, mi megmaradt.

Sokszor súlyos nagy katedrális

                                   magasodik fölém.

Ősszé torzul a legszebb nyár is

                                   a kedvesem ölén.

Nézem ahogy a tört fénypermet

                                   a megkopott kaszán

kószál. Látom, hogy bőszen kerget

                                   a törek közt, apám.

Nem visz a Styxen által Kháron,

                                   obulusom hamis.

Télen befűtök, s fröccsre várom

                                   az árulómat is.

Jó embernek szólít, ki ismer,

                                   ezt én meg úgy veszem

mint akit elkerül a gikszer,

                                   sok frekventált helyen.

Túl vagyok minden női sarcon,

                                   szeszélyük nem színez.

Tükörből szembenéz az arcom,

                                   s én megkérdem, ki ez?

Élek, mint más, csodákra várva,

                                   falon üres keret.

Barátaim kedvelnek, már ha

                                   vállalnak engemet.

Rigolyáim, akár a dolgok

                                   összenőttek velem.

Indulatom, amikért morgok,

                                   már szenvedélytelen.

Asztali még a fehérborom,

                                   naptárom meg fali.

Túlbillentem a középkoron,

                                   mogorva, s prűd pali.

Ha néha jön egy-egy új esély

                                   a többihez lököm.

Hogyha felkavar a szenvedély,

                                   prosztatám rúg tökön.

Nem dob fel se rang, se hivatal,

                                   ezekre mind köpök.

Azt mondják nem vagyok fiatal,

                                   a rohadt vén dögök.

Úgy tartják, hogy a költő szerény,

                                   a koszorú alatt.

Ez is itt valami költemény,

                                   ami abbamaradt.

Tervezett töredék

...és ne legyen nékem hosszú szenvedésem,

büntessen máshogy bűneimért az ég,

éljek soká, tán tévedjek is vagy éppen

imádság közben érjen utol a vég...

...sok volt a hajszál...

Életemre mennyi a káló,

kilóját hány pénzért veszem?

Lombok mögül kikandikáló

megrebbenő madárszemen

van-e haszon? És mi az ára

annak, ki költő? Verset ír,

ezer jelzője van a fára,

ám korán nyeli el a sír.

Szavakba önthető hitel még,

akció-önköltségesen,

vagy már régen gagyi a termék,

s átvágnak, észre sem veszem?

Lehet-e lopni némi készpénzt,

koporsós temetés előtt,

kapni-e olcsó áron ép észt,

halottas ágyon még erőt?

Talán nyerhetsz szélmalom-harcot,

asszisztálhat az értelem

ahhoz, hogy még ne kelljen halnod,

csak a többi reménytelen.

Te akartad, hogy lelkeidre

üljön az önzés-maffia,

s szíved - becsapva - el is higgye:

csak te vagy hazád nagy fia!

Bedőltél, mert dőlni akartál,

de csodálkoztál mindenen,

levesedben sok volt a hajszál,

s kevés nagyon az intelem.

Sejted csak, hogy ez már a vége,

hamarosan majd menni kell,

légy őszinte haver, elvégre

régen tartozol ennyivel.

Szerelmeim - szeretteim

Szerelmeim - gyengéd-finoman, halkan -

úgy öltek meg, hogy életben maradtam.

Szeretteim - mellém álltak a bajban -

s ölelésükbe, sokszor belehaltam.

Szerelmeim - tulajdonuknak hívén -

gonoszságukban jobban hittek, mint én.

Szeretteim - kik egykor voltak bőven -,

öregségemre kikoptak belőlem.

Elkésett bánat

Engem mindig úgy ölelt át a bűn,

mint, aki nékem minden jót akarna,

miközben nyakam oldalsó felén

verőeremet kereste a karma.

Fülembe súgott hány ígéretet,

fogadkozott, sírt, bőgött összetörten,

s hátam mögött, lenézett, megvetett,

kinevetett. És én persze bedőltem.

Hányszor hajtottam álomra fejem,

odvas ölén, mert reszketve akartam

megtenni azt, mi megtörtént velem,

s ő volt a társam mindenféle bajban.

Már jól tudom, késő a bánat ott,

ahol nem nyerhetsz bűnbocsánatot.

És kell-e a vers?

Néha nem tudom, kell-e írni verset?

És kell-e a vers, amit én írok.

Talán valaki őrült vágya kerget?

Láztoll szántotta beteg papírok

szorításában vergődik a lelkem,

- átírás nélkül lett a tietek -

száz éve élek az utolsó percben,

úgy állok itt, hogy mindig sietek.

Meg lehet szokni a halált is, mintha

centinként élnéd le az életet.

S úgy hagynád ott batyuba kötve, mint a

halandó, aki egyszer tévedett.

A távozásod nem a te hibád,

ne te sajnáld, sajnálja a világ!

Napi gyáva

Félelmeid megfekszik gyomrod,

kihányod, s abból írsz egy verset,

hangosan mormolsz, visszamondod,

mégsem változik meg a helyzet.

Szorong a szíved, mindhiába

figyelsz, tán sosem veszed észre,

úgy lépsz elő - te napi gyáva! -

mint a vakond a napsütésre.

Tessék-lássék fellázadsz párszor,

kivörösödsz és hadonászol,

aztán megnyugszol: rendben minden.

Ne félj. Nem leszel tüntetésnek

oka, ahol fáklyáid égnek,

amikor egyszer elmész innen.

Minek új élet?

Hogyan kezdhetnék én új életet,

Hiszen egyre sincs elég tehetségem,

Bennem a mersz hátrálva szédeleg,

Vágyam pedig elüldögél egy széken.

Minden napom a félelem helye,

Talán engem is szorongásért vettek,

Minek lenne annak új élete,

Aki egyben is halálától retteg?

Létezhetnék én is határozottan,

Sajnos kiment belőlem a divat,

Hisz rogyadozó lábakkal futottam,

Hogy hátrahagyjam problémáimat.

Minek nekem ajándék, másik élet,

Mikor ez is oly szárnyaszegetté lett?

Mímelve bátor

Leülném én mindenki bűnét,

aki a földön vétkezett.

Vezekelnék akárki másért

akit nálam is nagyobb vád ért.

Szembesülni örökös bűnnel,

ahol két kéz mos két kezet,

itt minálunk, mert nem jó máshol

szenvednék a rám mért csapástól.

Én vagyok az eleven bűnjel,

mindig megvolt, sohase tűnt el,

közel jött az áhított távol.

Lehetsz gyáva, mímelve bátor,

borulhat rád napfényből sátor,

Te örökké árnyékban élsz.

Megstoppolom hitem

Megstoppolom átlyuggatott hitem,

csalódás-tűmhöz feledés a cérna,

megstoppolom, és magammal viszem,

hogy elővegyem, ha szükséges néha.

Legyőzni vélem minden bűnömet,

mikor hibáim bekottázom dalba,

ám az, ki mindig versemre lövet,

nem rímeimet, engem látna halva.

Szigorú mérték mentén tapogat,

vaksin hunyorgva, önkorlátozásom,

és csak azért taszít el másokat,

mivel az úton már magam se látom.

Múltamban fénylik egynéhány premissza:

újból kezdeni, hogy mehetnék vissza?

.

Már csak melegítsen

Mind közelebb lépve a halálhoz, s hozzád,

poroszkálunk lassan, majd egymáshoz érve

megsimítom csontból megformázott orcád,

az én csonka, csorba koponyámhoz mérve.

Hideg simaságod megborzongat engem,

önmagam rettegem hűvös tapintással,

akkor kellet téged szörnyen megszeretnem,

mikor már a lelkem földközelben szárnyal.

Kapaszkodnék beléd, de béna a markom,

száztonnás szerelmem cérnaszálon tartom

és a gyönyörre most sok reményem sincsen.

Járok égő máglyád izzó parazsában,

szenvedve üzen fel szívemnek a lábam:

ne égessen tüzed, már csak melegítsen!

Beszédhez társ

Ki tudhatja, nekem mi jut,

s futó perem - életem - hol tart?

Meddig húzhatom az időt,

míg meglátom a túlsó oldalt?

Engem nem véd meg hírnevem,

ki fújtatna azért, hogy lásson?

Tán még a bíró sem lesz ott

azon a végső tárgyaláson.

Egyetlen sanszom az öröm,

és a boldogság akarása,

meg hogy magamat úgy töröm

azért, hogy néha más is lássa.

Belül azon a szűk körön,

kinek van még beszédhez társa.

Hát erről szólt

Hát erről szólt az életem.

Volt lehetőségem: kihagytam,

két éve elhagyott a hatvan,

magam versekkel éltetem.

Hát erről szólt az életem,

mentem mindig amerre küldtek,

és szinte mégse szégyellem,

hogy kurvák közt születtem szűznek.

Hát erről szólt az életem.

Már két végén se égetem,

ahogy egykor, de gyakran tettem,

bennem a tolvajt érve tetten.

Amim van azt magamtól loptam,

szürkében gazdag éveken.

Ilyen mint én, bolondul sok van.

Hát erről szólt az életem.

 

Akár vegyszerben áztatott

Az én rosszkedvem mindenki megérti,

és jó tanácsból számtalan kerül,

de sejtjeimbe beépült egy férfi,

hát maradok a búmmal, egyedül.

Egyszer-egyszer még felsejlik a bánat,

összehívják az értekezletet,

hogyha netán majd szilaj kedvem támad,

meggyűlöljem, ki engem éltetett.

Mögöttem áll, kinek előttem kéne,

ám ő se tudja, hogy engem követ,

úgy foszlik szét egységünk szenvedélye,

akár vegyszerben áztatott szövet.

Szeretnék hinni, boldog lenni hitben,

Csak az értelem nem hisz nekem, itt benn.

...nincs már levegő

Szükség van rád, de nem a szükség

vezet hozzád, s nem fájdalom.

Hűlő szívem várja, hogy üssék,

megsimítod, de fáj nagyon.

Úgy csaptuk magunkra az ajtót,

hogy a jótevőnk kint maradt.

Rázogatjuk a mélyen alvót,

zokogva, görcsös kín alatt.

Lelkünkbe alagutat ásunk,

találkozik a szuszogásunk,

sóhajunk légben lebegő.

Félelmünk földön futva szárnyal,

szembegázolunk szürke sárral,

s tüdőnkben nincs már levegő.

Hang halása

Egy éles kiáltás meghalt a levegőben,

átlátszó teste elterült a földön,

mondandója bizonyára lett volna bőven,

elsuttogott titkát, azóta őrzöm.

Bársonyos volt, bár már kicsorbult penge éle,

nyöszörgésében benne volt a lényeg,

hozzáhajoltam megnéztem, szegénykém él-e?

de nem tudtam meg, csupán hogy én élek.

Előveszem nagyritkán azt a hangot,

amit éber fülem csak akkor hallott,

s emlékezem, magamban felidézve.

Elandalít a tónus elmúlása,

megmutatnám mindenkinek, hogy lássa,

annak is, aki semmit sem vesz észre.

Jókedvem van?

Jókedvem van. Ma minden az enyém,

az öröm csókját százszámra kapom.

A boldogságról szól a költemény,

meg arról, hogy e nap az én napom.

Kedélyem víg, az érzetem vidám,

köröttem most itt senki sem komor,

rumbázni hív az eufóriám,

lelkem havas hegycsúcsot ostromol.

Istenem, mennyi napra mondhatom

hogy életemre fénylő Nap ragyog?

Milyen kevés az ilyen alkalom.

(Tessék, már megint rosszkedvű vagyok)

Szép tisztafényű

Szép tisztafényű éjszakán,

mikor hullnak a csillagok,

kitágul lelkemben hazám,

és én ujjongó rab vagyok.

Ám sok, zavaros nappalom

egén viharfelhő szalad,

mennydörgéseit hallgatom.

(bánatpaplanba varrt szabad)

Egy darabka föld

Egy darabka föld, amely tulajdonom,

pedig szántani, vetni sem tudom,

csöppnyi humusz cserépnyi televény,

benne búvik a hagymányi remény.

Ablakpárkányom deszkáján lapul,

amikor Nap süt, eső, hó, ha hull,

megöntözöm, és várom, hogy a föld

tetején egyszer kibújjon a zöld

száras levél, s az én kezem nyomán,

élet fakadjon, bármely halovány,

piciny, amelyből lesznek a nagyok,

amelyért most már felelős vagyok,

hisz én akartam, mert ez jár nekem,

hű, s jó barát, parányi telkemen.

Rögtönzött életem

Az életem szimfóniáját végképp

kihagyja az, ki eddig nem hallotta.

Újra kezdeném, ám hiába kérnék.

Improvizálok. Nincsen hozzá kotta.

Zárd versszívedbe...

Időmáglyámon órák, percek égnek,

lassan kihunynak izzó hamvai

versrongyaimnak. Hála ront az égnek,

talán életben tudom tartani

egy-két napig, hétig, esetleg évre,

néhány rímem, pár gondolatomat,

vagy egy érzést, mely hamu alatt égve

kígyózó öröm-füstöt tartogat.

Kotorj a tűzbe! Pattogjon a szikra!

Légy hóhércsuklyás hamis áldozat!

Keressünk választ kérdő szavainkra,

dobd a kohóba összes álmodat.

Puhán, ahogy fuvallat simogat,

zárd versszívedbe vétlen síromat.

Séta, régi parkban

Az őszi lomb avarrá érett

a hűvös, nyirkos talajon.

Nekem is jut talán egy bérlet,

az elmúláshoz alkalom.

Hát ballagok, a régi pad vár,

sárgába öltözött a park.

Kicsit fázom, didergek, vagy már

bennem az ősz is télbe tart?

Összehúzom bélelt kabátom,

nyakamon tekereg a sál,

kopott szemmel, hunyorgva látom,

éltem ismerős fája vár.

Ami alatt, ifjúkoromban

valósággá lett sok talány,

emlékezőn a vér belobban,

pedig tán el se jött a lány.

Araszolok levélvert úton,

- jut e tájékról föld nekem? -

köhécselek, az orrom fújom,

és szégyellem, hogy könnyezem.

...nesztelen tovalépdelő...

Lelkem a szívemben tanyáz,

pulzáló izom az a ház,

szívem a lelkemben lakik,

kilakoltatnak valakik,

és elmélázom, nesztelen

tovalépdelő, testemen.

Bántva

Akkor írom a legszebb versem,

Amikor azok bántanak,

Akik szerethetnének engem,

Szellő lengette fák alatt.

Megszorítja testem a bánat,

Sírnék is hajdan kisgyerek,

Köszöntök néhány száraz ágat,

S várom, hogy visszaintsenek.

Te foltos élet

Megfoltoztam kilyukadt életem,

zsákvarró tűvel, semmi perc alatt.

Most boldogan, naponta nézhetem:

a foltot mi a lyuk helyén maradt.

Oldal: Versek
KÖLTŐTOLL 1945 - © 2008 - 2025 - koltotoll.hupont.hu

A HuPont.hu egyszerűvé teszi a weblapkészítés minden lépését! Itt lehetséges a weblapkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat